Végig aggódtam az egész utat a suliig, ahol már várt a busz. Odamentem Lindához és Karolához, aztán gyorsan felültünk a buszra, mert ott védve vagyunk a támadások elől. Az út röhögéssel, evéssel és béna popdalok éneklésével telt. Szóval, csak egy szokásos sulis kirándulás.
Mikor elérkezett az idő, azaz le kellett szállni, Linda és Karola megszorította a kezem és egymásra néztünk, amolyan, itt a vég nézéssel. Leértünk a buszról, majd megtettük az első lépéseket és még külön hálát adtunk azért, hogy pont egy tóhoz kellett jönnünk, amikor annyi más hely van a városban.
Hármasával mentünk, és titokban, de próbáltam magam előtt tartani a lányokat, hogy inkább őket dobálják meg, mint engem, csak sajnos arra nem gondoltam, hogy hátulról is lehet támadni. A fiúk mellett ott állt harcra készen a sáros pocsolya, amibe könnyedén belemarkolt a csapat srác. Már nem volt időm elmenekülni. Eltalálta az arcomat a mocskos trutyi. Addigra Karola és Linda, már elfutottak, úgyhogy rohantam én is, ahogy tudtam. De valamivel nem számoltam. Sajnos, a sártól nem láttam tisztán, így bele futottam egy hatalmas sártengerbe. A következő pillanatban már a földön voltam és nagyon fájt a bokám. Odajött hozzám Ádám és felsegített.
- Miért segítesz? – kérdeztem értetlenül, hiszen, az előbb még a fiúkkal dobáltak minket.
- Hát, kicsit bánt, amiért megdobtalak. – vakargatta a fejét.
Elmosolyodtam, mert egy ilyen bocsánatkérés, Ádámtól elég ritka. Bár a lábam megrándult, azért nem volt olyan szörnyű ez a kirándulás. És a balesetnek köszönhetően, védve vagyok a támadásoktól, de persze volt olyan tanár, aki már megint azt kérdezte, hogy miért fetrengtem a sárban. Én ezt sosem fogom megérteni.
